(?)

Nehéz címet adnom ennek a bejegyzésnek, úgyhogy inkább kihagyom. Nehezemre esik az is, hogy megfogalmazzam a gondolataimat és érzéseimet - hogy írhatnék valamiről viszonylag röviden és érthetően, ami mostanában történik bennem és körülöttem? Minden összefügg mindennel: Sammatz-cal, a helyiekkel, az önkéntestársaimmal, a korábbi élményeimmel és gondolkodásommal. Mégis, megpróbálok valami kis értelmet és rendszert csempészni abba a sok mindenbe, amit el szeretnék mondani. Hogy mennyire sikerült, azt ti mondjátok meg.




Először is: kerek három hete érkeztem, és ez idő alatt  (nem is olyan?) lassan egyfajta "öreg róka önkéntessé" avanzsáltam. Tudom, mi merre van (általában), akár a kertlabirintusról van szó, akár a konyháról. A neveket is hamar megtanultam (vagy legalábbis jó sokat tudok már), ismerősként üdvözöljük egymást az utcákon. Kipróbáltam már sokféle munkát. És két hét pásztorkodás után, holnaptól kezdve, rám lesz bízva két kis nyáj kecske&birka, ugyanis Jonas (a főfőpásztor) szabadságra megy. Két hétre. Bevallom, kicsit tartok ettől a felelősségtől, bár persze nem leszek vele egyedül, és ha bármi gubanc van, van kihez fordulnunk. Ugyanakkor nagyon megtisztelő is, hogy Jonas így rám meri bízni a dolgot. Szóval egész természetesen és észrevétlenül előállt az a helyzet, hogy tapasztaltnak számítok az önkéntesek között, hogy otthonosan mozgok a farmon. (Mondhatni, hogy ez jó meg megnyugtató érzés, de igazából akkor is nagyon otthon éreztem magam itt, mikor még fogalmam sem volt semmiről.)

A másik tapasztalat, amiről írni szeretnék, bizonyos értelemben elég mellbevágó, miközben ugyanolyan észrevétlen változásként éltem meg, mint a fentieket. Arról van szó, ami bennem végbe ment az utóbbi egy hétben. Nem akarom különösebben részletezni az előzményeket, legyen elég annyi, hogy nem ez volt életem legboldogabb időszaka. Azt hiszem, nem is a legnehezebb, de ha osztogatnék ilyen címeket, biztos versenyben lenne. Legalábbis most így érzem. És mégis: bár a "padlón-vagyok érzés" oka még mindig fennáll, az utóbbi pár napom kifejezetten jó hangulatban telt. Remélhetőleg ez így is marad. Mi változott? Csak én. Nem tudom, miért most (miért nem korábban?!), nem tudom, hogyan és miért. De egyszer csak eljutottam addig a felismerésig, hogy: a helyzeten nem tudok változtatni, ergó ha nem váltok nézőpontot/stratégiát, akkor tényleg semmi jó nem fog kisülni a dologból... és voilà: máris sokkal szebb az élet, zöldebb a fű, stb. Nem mondom, hogy már nem bánt az, hogy így alakultak a dolgok, ahogy, de most látom azt is, hogy mennyit tanultam belőle. Persze, valószínűleg az is sokat adna, ha máshogy lenne, de biztos nem ezt. Bizonyos értelemben még hálás is vagyok, mert így megtapasztalhattam, hogy lehetséges szinte egyik percről a másikra megváltoztatni a saját nézőpontodat. Néha tényleg csak ennyi kell: "relax, take it easy". Az egyetlen bökkenő, hogy ezt mondani könnyű, csinálni pedig nehéz, szóval nem a legjobb mondat, ha meg akarsz vigasztalni valakit. De ha magadat akarod vigasztalni, akkor már van értelme mondogatni.