Hol van a boldogság?

(Igen, ezek az én gumicsizmáim.
A lóheretenger pedig - a kép széle után is -
miden irányba folytatódik.)

 A héten valami egész váratlan dolog történt, habár tulajdonképpen számíthattam volna rá: a levélre, amelyet magamnak írtam, kerek egy éve. Most megérkezett (hála a szakkolis szemináriumvezetőnknek, aki postára adta!), a szüleim pedig továbbították a neten a szkennelt verziót... Itt olvasható a zanza és - leendő pedagógushoz méltó módon - némi reflexió.


"Remélem, nem kapod meg ezt a levelet, mert épp Németországban önkénteskedsz valahol."

A levélben tonképp ezen az első mondaton kívül nincs semmi különös, csak további tervek a jövőre nézve. Szakmaiak (két tanítási kisgyak, egy megkezdett szakdoga) meg egyebek: kilépni a komfortzónámból, élvezni a mindennapok kihívásait, újdonságait, "dolgozni" magamon... "Keep calm and carpe diem!"

Az első reakcióm valami nagy meglepetés, aztán felszabadultság és öröm volt. Hiszen tulajdonképp mindent megvalósítottam/megvalósítok, amit csak kívántam magamnak! Na jó, a szakdogaírás azért még eltart majd egy darabig, nem fogok vele olyan hamar végezni, mint szeretnék, de talán ez minden.

Aztán pár nap múlva ez az eufória elmúlt. Most épp azon agyalok, hogy mi is a baj, hol van a boldogság. Merthogy hiába minden, elégedettnek mondhatom magam, de olyan általánosan (über)glücklich, az nem vagyok (vagy ilyen valójában nincs is?). Annak ellenére, hogy nem bántam meg az utóbbi egy év semelyik döntését, sőt többre kifejezetten büszke vagyok. És mégis: úgy érzem, hogy ami igazán számít (az érzelmi sík), azt nem tudom (eléggé) befolyásolni. Talán ez a tehetetlenség(érzet) az, amit a legnehezebben viselek. Nem arról van szó, hogy ne lennének olyan emberek körülöttem, akik érdekesek és akikre számíthatok  (sőt, épp az utóbbi egy évben találtam egy-két igazán jó barátságot). Van sok jó élményem, emlékem is itt-ott elraktározva, és nem a spejz hátsó, sötét sarkában.

Miért érzem akkor úgy, hogy semmi fontos, semmi új nem történik? Miért unom a saját életem, amikor épp "nem csinálok semmit", tehát mikor ráérek ilyesmiken gondolkozni?

Nem gondolom, hogy a megoldás a túlzsúfolt élet, a megfeszített tempó lenne. Persze, akkor nem érnék rá gondolkozni, talán tényleg kevésbé érezném magam egyedül vagy ritkábban unatkoznék. De ettől még nem változna semmi. És hiába fordulok meg napjában többször a négylevelű lóherékkel teli legelőn (már nem is számolom, hányat préseltem le), nyilván ez se segít.

Talán egy új nézőpont (egy jó kis paradigmaváltás!) kéne, mint a múltkor, csakhogy az ilyesmi nem megy egyről a kettőre - azon kívül pedig sajna fogalmam sincs, hogy sikerült legutóbb olyan hirtelen túllendülni a holtponton (még ha van is azóta némi "visszaesés", amint az ebből a bejegyzésből is kiderül). "Ha te tudnád, amit én" - sem tudok, akkor ne felejtsd el elárulni.

(Úgyismindenmindjártjólesz-kommentek, kíméljetek, de minden mást szeretettel várok itt vagy személyes(ebb)en.)