Scheiße passiert, avagy: lesz még rosszabb! (lett) (hu)

Egyszer fent, egyszer lent, de itt és mostanában inkább lent. Kis betekintő a tanítással kapcsolatos kihívásokba.

Amikor eldöntöttem, hogy jövök és tanítok itt, tudtam, hogy nem lesz könnyű. Az egyik tanítványomat már ismertem korábbról, láttam már tombolni, tudtam, hogy ADHD-s, és azt is, hogy a szülei drogoztak (az anyja már a terhesség alatt és máig). A kisfiú 11 éves, de korábban volt, hogy öt különféle gyógyszert szedett - most már "csak" kettőt.

A másik, három évvel idősebb fiút korábban csak látásból ismertem, de hamar kiderült, hogy neki sincs könnyű háttere. A család finoman szólva nem támogatja a helyi nevelők munkáját, bár a "javítsátok meg a fiunkat, aztán adjátok vissza" hozzáállásnak nyilvánvalóan semmi alapja. A gyerekkorban elszenvedett fizikai erőszak (és társai?) után nem hiszem, hogy valaha visszakapnák a fiút (szerencsére).

A más nevelőktől hallott történetek ellenére meglepő és megrázó volt, mikor először extrémebb magatartással találkoztam a fiúknál. Az már nem lepett meg, hogy az egyikük nem tud vagy nem akar határokat tartani (legfeltűnőbben mások személyes terét sérti meg állandóan). Ahhoz is hamar hozzászoktam, hogy gyakran próbálnak bosszantani és sértegetni (lehet, hogy minden másnap lekurváznak, elsősorban a kisebbik). De az tényleg váratlanul ért, amikor pár percre magukra hagytam őket a nasiszünetben, és mire visszatértem, a nagyobbik vigyorogva jött elém ("X már ordít, most bosszantalak kicsit téged is"), a kicsi pedig sír, és kijelenti, hogy soha többé nem akar Y-nal iskolába járni. Mint utólag kiderült, a nagyobbik fiú ráült a lábára, és nem szállt le róla, hiába mondta neki a kicsi, hogy fáj. Azt hittem, hogy talán azért történt ez, mert a nagyobbik nem értette (a jelentőségét), hogy fájdalmat okoz a másiknak... de sajnos arról volt szó, hogy tudta - és élvezte. Persze nem csoda, tudva, honnan jön, mégis nehéz látni azt a közönyt és vidámságot, amivel reagált, mikor a történtek után megpróbáltam megtudni tőle, mit is csinált, miért, és megértetni vele, hogy mi ezzel a probléma.

A történethez hozzá tartozik, hogy az új epochával bevezettem egy pontrendszert is, ami minden nap jutalmazza mások testhatárainak a tiszteletben tartását ("senkit sem megérinteni, aki ezt nem akarja") - és másfél hét után az említett srác eljutott egy olyan napig, amikor kipipálhatta ezt a rubrikát (vagy négy órát töltött el kettőnk társaságában "nemkívánt érintések", böködés, stb. nélkül). Ez hatalmas eredmény, amire igazán büszke lehet. És azt hiszem, azt is mutatja, hogy tényleg igyekszik megfelelni az elvárásoknak, bármennyire nehezére is esnek.

A kisebbik fiúval a héten volt a legnehezebb napom, ami a napi rutin megtörésével indult (elfelejtettél felkelteni). A reggelek amúgy is nehezek, de így és a családtagok hétvégi látogatása (az utánuk maradt "honvágy") után már tulajdonképpen számíthattam volna rá, hogy semmi se klappol majd. A "húzzál el" rutinköszönést egy reggeli-baleset követte (kiborult a tej, amitől - állítólag - nedves lett a reggeli gyógyszer a dobozban), ez persze már elég ok volt a kidobására - és a következő tablettáéra is. A harmadikat végre sikerült belediktálni a gyerekbe, némi gumicsizma-dobálás után. De ezzel még nem volt vége: egy ponton előkerültek a szokásos kicsi, de azért egész használható konyhakések, amikkel már nem is emlékszem, miért próbált meg megfenyegetni a kissrác. A jelenet valószínűleg ijesztőbben hangzik, mint amilyen volt - hiszen ismerem valamennyire, tudom, hogy egyébként még kedvel is, és valahogy biztos voltam benne, hogy csak a szája nagy. Mégis, miközben a hidegvérem már nagyon könnyen megőrzöm ezekben a helyzetekben, valójában nagy bennem a bizonytalanság, hogy helyesen reagálok-e. És a szomorúság vagy tehetetlenség, azt hiszem: hogy lehet, hogy egy 11 éves kis "tökmag", aki máskor olyan barátságos, kedves és még nagyon empatikus meg önreflexív is tud lenni, így viselkedik velem?

Pár nappal később sikerült kierőltetnem egy beszélgetést, amiből legalább valamennyire kibújt a szög a zsákból. Az említett kis tanítványom, akivel egy éve már megismerkedtem és aki akkor sokszor barátként kezelt, most azt mondta, hogy megváltoztam. Ami nyilván igaz, csak azt hiszem, hogy ő ezt nem láthatja. Amiről ő beszél (hogy szigorúbb vagyok), az inkább az új helyzet és (tanár)szerep velejárója: hiszen a korábban együtt töltött időnk egyszerűen szabadidő volt, ahol asszisztáltam ill. támogattam abban, amihez épp kedve volt. Most viszont van néhány közös szabályunk, ott az istálló, az epocha és az angolórák. Ez sokkal több betartandó határ, még ha szerintem elég rugalmasan is kezelem őket. Nekem gyakran inkább az az érzésem és kérdésem magamhoz, hogy elég szigorú, egyértelmű és következetes vagyok-e. Mindenesetre az őszi szünet fő kérdése a továbbiakkal kapcsolatban biztos az, hogy hogyan tovább a kisebbik fiúval, hogyan nyerhetném meg a bizalmát és együttműködését. Kíváncsian és reménykedve várom hát a holnapi beszélgetést a fő nevelőjével - hátha ez segít.

Persze az is hasznos volt, hogy kölcsönkaptam és elolvastam egy pepszi*-füzetet a kötődési zavarokkal küzdő gyerekekről-kamaszokról. Most kicsit jobban értem, hogy mennyire nehéz lehet nekik megbízni másokban, a felnőttekben. És hát lássuk be, nem is rég óta dolgozunk együtt. Talán csak ki kell várni, hogy véget érjen a "tesztelésem". A fejleményekről majd később, ha már látszanak.

Addig is: a két hetes őszi szünetben a következő epocha tervezésén kívül egy kis neveléselméleti szakirodalom van tervben, mert úgy érzem: némi inspirációra és alternatív attitűdre van szükségem. Igyekszem most is: a pontrendszer többé-kevésbé motiválónak bizonyult, a heti személyes pozitívvisszajelzés-kártyák pedig biztosan maradnak. Mégis, nem vagyok biztos benne, hogy ez elég, hogy én a jelenlegi pedagógiai tudásommal és tapasztalatommal "elég jó" vagyok.

Szóval akinek van ötlete, akár pszichós muníciója, amit jó szívvel ajánlana ehhez a helyzethez és srácokhoz, az ne fogja vissza magát! Köszi! <3

* pedagógiai-pszichológiai