Persze tudtam, hogy nehéz családi háttérből jön, hogy
bántalmazták (fizikailag biztos, a többit meg nem tudni), hogy korábban
megharapott egy-két nevelőt, és hogy elég mélyen ül benne a nőgyűlölet. És
igen, egyszer már hozzám vágott egy széket (szerencsére semmi bajom nem lett),
ilyen „kis” intermezzók már nem leptek meg. Azt is tudtam és tapasztaltam, hogy
nem igazán fér hozzá a saját érzéseihez, hogy nem tudná megmondani, mitől olyan
zaklatott éppen – és ezért általában nem is kommunikálja az ilyesmit, neked
kell észrevenni. De azt is tudtam, hogy alapvetően kedvel, voltak már eredmények
és előrelépések (még ha nem is tartósak). És azt hittem – és éltek meg vele –,
hogy ha az ember hagy neki elég mozgásteret, akkor ki tud lépni az ilyen
feszült helyzetekből, ha nem is időben. És nem hittem volna, hogy idáig fajul a
helyzet.
Volt sok nehezítő körülmény, és talán abból, hogy jött,
aztán ment is anélkül, hogy bejött volna a terembe, már sejthettem volna, hogy mindenkinek
jobb, ha ma nem jön iskolába. De mivel az előző napokban is alig láttam,
örültem neki, hogy mégis benéz hozzánk, még ha nem is marad sokáig, és utána szóltam.
Talán hiba volt. Mindenesetre megtettem, és aztán bejött, és nem volt köszönet
benne – akkor már egyértelmű volt nekem is, hogy valamiért nagyon feszült, időnként
kicsit túl lelkesen piszkálta a kisebbik fiút… Így aztán megkönnyebbültem,
amikor beáll egy lazább beszélgetés, és nem igazán zavart, hogy nem haladunk az
adventi naptárral, amit aznapra terveztem. Aztán egyszer csak elszabadultak az
indulatok: ráült a kisebbik társára, amit nem akartam hagyni (tekintve, hogy
kb. kétszer akkora, és mindig nehéz meglátni a határt, hogy az ilyesmi meddig
vicces még a másiknak). Szóval megragadtam a karját és lerángattam róla, és
akkor megütött. Ököllel az arcomba.
Ráordítottam, hogy most lépjen le, és a kicsivel a szoba
távolabbi sarkába húzódtam. A telefonom botor módon a széken feküdt (kivettem a
zsebemből, amikor még nyugisan barkácsoltunk, mert kényelmetlen volt ülni
rajta). Ő leült a mobilom mellé; mondta, hogy most eszembe se jusson közelíteni
hozzá, és aztán elmosolyodott: „Na, még egy kört? Miért nem?” Talán ez volt a
legborzalmasabb: látni, hogy mennyire élvezi a helyzetet és a hatalmát. A
kisebbik fiúnak talán több lélekjelenléte volt akkor, mint nekem, és sikeresen
kimentette magát a szituációból: nyíltan rákérdezett, hogy kimehet-e, és magára
zárhatja-e a szobája ajtaját. Kicsit meglepődtem, de örültem neki, hogy ez
simán ment. Ez után viszont kettesben maradtam a másik sráccal, aki kicsit
magasabb és biztosan erősebb, mint én. Az ajtó hozzá volt közelebb, a telefonom
is, és azt is tudtam, hogy nem tudom megvédeni magam. Az egyetlen esélynek az
tűnt, hogy nyugalmat erőltetek magamra – vagy talán nem is volt annyira
erőltetett, mert nem hittem, hogy megint behúz nekem – de megtette. Egészen
közel jött, egy szót se szólt, csak újra. És aztán kalap, kabát, balra el.
Nem értem, hogy akkor miért tudta abbahagyni, és az első
ütés után most miért nem. Talán, mert másodszorra tényleg megsérültem és
vérzett a szám? Vagy mert már „kellőképpen” kiélte az agressziót? És tulajdonképpen
miért is reagált most így? Nehéz időszaka van most (meg már régóta), ez nem
kérdés, és van egy olyan sejtésem is, hogy az utóbbi időben neheztelt rám (ha
jól tippelek, még meg is értem), de az összkép még így sem tűnik arányosnak
azzal, amit tett. Vagy talán az ő világában arányos, csak sose fogom megtudni,
hogy ő pontosan hogyan is élte meg ezt a helyzetet.
Igazából nem tudom, mi értelme ezt most leírni, mert már
eleget és elég sok emberrel beszéltem erről ahhoz, hogy nagyjából megint jól
legyek. Meg az is segít, hogy eltelt pár nap.
De talán kicsit tanulságos:
- tessék önvédelmet tanulni, mielőtt az ember belevág a tanításba (legalább is ha ennyire és így sérült gyerekekről van szó),
- többet kell beszélni a kollegákkal (miért nem szólt senki, hogy előző nap váratlan rokoni látogatás volt?),
- inkább ráhagyni a gyerekre, hogy lelépjen, végül is ő tudja jobban, hogy milyen állapotban van, még ha erről nem is tud vagy akar beszélni
- a telefon csak akkor hasznos, ha kéznél, és az ajtóról se feledkezzünk meg.
A fenti történet azt is jelenti, hogy a diákjaim száma ezzel
egyre csökkent (szóval most már igazán magántanárnak érezhetem magam). Ez
egyrészt azért megnyugtató – mikor ma véletlen összefutottunk az úton, a
kanyarban, érzetem, hogy hevesebben ver a szívem, és hogy egy darabig biztos
nem akarok vele még így sem „kettesben” találkozni. (Megkönnyebbültem, mikor
feltűnt mögötte a nevelő. Azt hiszem, neki is stresszes volt a viszontlátás,
mert visszaköszönnie sem sikerült.) Hogy később hogyan fogok érzeni ezzel kapcsolatban,
azt nem tudom, de valahogy nem tűnik igazi megoldásnak, hogy ezentúl sose
dolgozzunk együtt. Ha esetleg azt gondolja, hogy róla mindig lemondanak, akkor ezzel
valószínűleg csak megerősítenénk ezt a benyomását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése