Szóval indulok. Nehéz volt rávennem magam, hogy befejezzem a pakolást, hogy bekerüljenek az utolsó ruhadarabok, szendvicsek, stb. Bár nem vagyok egy előre izgulós típus, talán azért nehéz ez, mert most mégiscsak 3 hónapra "itt hagyom a várost, ahol élek" - és főleg: az embereket, akikkel.
A családomat, a barátaimat. A szakkolit, ami több a bentlakásnál, több a szobatársaimnál. Egy olyan közeg, ahol mindig számíthatok arra, hogy figyelünk egymásra: észrevesszük, ha a másik nincs jól, megkérdezzük, mi a baja, próbáljuk felvidítani. Annyi empátia van ezen a fél folyosón, és ráadásul állandóan... ("Hogy tudd: egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell..." Valahogy így.)
Ilyen szempontból is örülök, hogy a farm, ahová már úton vagyok (!), szintén egy közösség. De közben nyilván tartok is tőle kicsit: legutóbb egy éve kerültem ennyire új közegbe (a szakkoliba), ahol már beilleszkedtem, és érzem is, hogy a helyemen vagyok. Most pedig ismét a nulláról indulok: tiszta lappal. Kíváncsi vagyok, hogy milyen érzés lesz majd; és mennyire lesz más az első benyomás rólam most, mint egy éve. (Bár persze ez utóbbiról is inkább sejtéseim vannak.)
Az a furcsa, hogy a kissé hisztis utolsó nap ("Nem akarom befejezni a pakolááááást!") ellenére még mindig nem izgulok, igazából egyáltalán nem érzem a súlyát annak, hogy most 3 hónapra elmegyek. Talán majd ha odaértem. Addig is még sok minden van előttem: fél nap ezen a vonaton Berlinig, aztán talán egy találkozó egy ott lakó eszperantós (egyébként finn) ismerőssel vagy pár óra városnézés, végül pedig még két átszállás az esti megérkezésig.
Addig is sok szeretettel küldöm neked, kedves olvasó, ezt a csodálatos új dalt. Azon kívül, hogy ez az aktuális Ohrenwurmom, egyben köszönök is neked minden együtt töltött időt & kívánok még sok hasonlót: most egy darabig nélkülem, aztán pedig remélhetőleg újra együtt. Köszi! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése